Első részlet a készülő regényemből

“Hogyan is kezdhetném, mint úgy, hogy mindig is Te voltál nekem az első. Ahogy az évek teltek felejtettelek és mentem az utamon. Sokszor észre sem vettem mennyire szalad az idő, mint amikor a polcomon rendet raktam és a nyári ruháimat elpakoltam és jöttek a téli kötött pulcsik. Ilyenkor mindig itt voltál mellettem és Te segítettél nekem. Egyre több és több év telt el és te már nem voltál itt a közös otthonunkban. Ilyenkor éreztem nagyon erősen a hiányod, amikor az évszakok váltakoztak. Őszből tél lett télből hirtelen nyár és én meg csak egyedül ballagtam tovább.

Nem fogok hazudni neked, próbálkoztam. Nagyon erősen mindent bevetettem, hogy elfelejtselek. Ütöttem, törtem, erősen csókoltam. Más lányhoz értem és a falhoz szorítottam és szívtam be az illatát és csak fájt és fájt , de valahogy könnyebben teltek így a napjaim. Aztán elkapott a hányinger mindentől és elköltöztem. Messze tőled, messze tőlünk messze a próbálkozásaimtól. Új helyet kerestem magamnak és szépen lassan, mintha kezdett volna jobb lenni. Ahogy lementem a tengerhez és úsztam egyet végre szabadságot éreztem.

Szabadságot akartam, mindig ezt mondtam Neked. Azt hittem, ha külön vagyunk szabad leszek, hogy végre megtanulok felejteni. Időt akartam adni neked és magamnak is, hogy hátha így jobban megismerjük egymást és magunkat is. Azt hittem ha külön vagyunk, tapasztalhatjuk meg az igazi életet. Gyerek voltam, féltem. Féltem, hogy ennyire szerencsés lennék, hogy rögtön megkapom azt amit mások egy életen át keresnek. Azt a szerelmet amit éreztem, több év után sem találtam. Kerestem , kutattam de ürességet éreztem akármerre mentem. Mégis megpróbáltam pozitív maradni és tudtam, hogy te biztonságban vagy. Legalábbis mindennél jobban reméltem. Minden este egyedül voltam és nem akartam senkit magam mellé. Csak néztem a fényeket a csillagokat az égboltot és vártam a válaszokat.

Azt hittem jobbat érdemelsz, hihetetlen gyenge voltam. Figyeltem ahogy egyre ügyesebben építed az életed. Emlékszem amikor a karjaimban feküdtél és azt suttogtam a füledbe: „ Szivem, ha én nem leszek itt akkor se add fel azt az utat amin rajta vagy. Nem baj, ha egyedül maradsz folytasd. Ameddig tudok én vigyázni fogok rád.” Most kicsit úgy érzem cserbenhagytalak pedig hidd el nem telik el úgy egy nap, hogy nem gondolok rád és kettőnkre.

Mindent megtennék, hogy újra nevetni lássalak vagy itt legyél mellettem és én ott legyek melletted. Tudom, hogy haragszol rám bármennyire van angyal lelked. Tudom, hogy elrontottam valamit amit már nem tudok visszacsinálni.

A Te kezedet pedig megkérték és szépen lassan családod lesz, amibe egy kicsit belepusztulok. Látom ahogy mosolyogsz ahogy anya leszel illetve feleség. A háttérből figyelem ahogy szépen lassan hihetetlen boldog leszel, mivel megkaptál mindent amire vágysz és nem tőlem. Észre se vettem mennyire szaladnak az évek és kész Nő lettél. Már nem az a kislány vagy akivel én voltam, de mélyen legbelül remélem még benned van azaz éned is. Akármennyire mondtam, hogy nem szeretem mindig is imádtam.

Elkalandozik a gondolatom , hogy mennyire lennék én melletted. Milyenek lennének a mi gyerekeink a mi családunk. De talán gyenge szöveg, de így kellett lennie. Talán így lettél boldogabb és kiegyensúlyozottabb. Néha összeszorul a szívem és remélem fogok még valakit annyira szeretni mint téged, aztán rájövök, hogy magamat nem tudom becsapni. Nem fogok tudni senkit annyira szeretni mint téged és talán ilyenkor jövök rá, hogy a szeretet sokszor nem elég és hiba ha azt hiszed van időd…hiszen piszkosul rövid az élet”

tumblr_ocs3icNcLH1uq521lo1_500

Perepelica Claudia

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s