Ezek vagyunk mi, ezek voltunk mi

Ellentétek vonzzák egymást, míg valahol taszítják. Te Föld én Ég. Sehol egy közös vonal, egy közös álom vagy egy közös terv. Nincs közös út , hanem két külön út van. Honnan vettem észre? 

 Míg én üvöltöttem, te elszaladtál. Míg nekem fájt, addig te boldogan nevettél másokkal. Míg én azt szerettem volna, hogy beszélj és válaszolj , te csendben maradtál. Míg nekem szükségem volt arra, hogy mellettem legyél , Te úgy érezted nem kell most mellettem lenned. Paradoxon, kettős állítás, ellentét, mi kell még? 

Míg én utazni szerettem volna, te otthon maradtál. Mikor te elmentél, engem itt hagytál. Nélkülem döntöttél, én pedig közösen szerettem volna. Míg én szórakoztam, te harcoltál. Értem, értünk…amit nem vettem észre. Miért nem vettem észre? Mert Te Ég én pedig Föld. Míg te levelet írtál, addig én nem olvastam. Mikor én írtam levelet, te nem olvastál. Se a sorok között, sem amit a papír tetejére írtam nagybetűkkel. Nem láttad meg, hogy az összes papíron egy dolgot akartam: téged. Ha tudtál volna olvasni a sorok között, akkor a szívedben is érezted volna, hogy egy dolgot szeretnék a tudtodra adni: Hiányzol. Te nem hozzám futottál, hanem gondolkozni kezdtél. Belevetetted magad az életedbe és a könyvekbe, hogy engem mihamarabb elhagyj. 

Kiakartál verni a fejedből és a lelkedből, mert ürességet éreztél. Semmit, így elmenekültél. Míg végül újra feljöttek az érzések és rájöttél, hogy megmenthető. De akkor én nem akartam megmenteni, mert féltem. Én gyáva voltam míg te bátor. Most én vagyok a bátor te pedig a gyáva. Míg én ölelni szerettelek volna, te harcolni akartál. Értem nem kell harcolnod kicsim, itt vagyok az öledben most is. Ne harcolj, pihenj és csak ölelj meg. De te ellöksz inkább és valamit szeretnél a sakkban tartani. De mit? Meg van mindened, de még is úgy érzed semmid sincs. 

Emlékszel amikor mindennap , több órákat tettél meg , mert én kellettem neked. Míg én egy lépést se tettem, mert vártalak. Te jöttél én pedig vártalak. De folyamatosan fordult és fordult és pörgött a kocka, mint valami ostoba játék. Pedig ez nem volt játék és nem volt játszma , mert minden valós volt. Egyszer fent majd lent voltunk, de mintha egyszer én lettem volna fent egyszer pedig te. Sohasem együtt. Talán néha elkaptuk egymást, itt-ott de aztán tovább mentünk. Én sírtam, te nevettél. Majd te sírtál és én nevettem. Addig voltunk ellentétek, amíg minden elfogyott. Nincs mosoly, se könny. Pedig lehetett volna, de mégis mennyire lehetett volna. 

Olyan ez mint egy csapás, amit emelt fővel vállaltunk. Nem beszéltél, nem beszélsz. Néha szeretnél, míg én mindennap. Aztán én elhallgatok és te üvöltesz. Magadhoz húzol majd elengedsz. Azt hiszed biztonság vagy, míg maga a bizonytalanság. Félsz vagy csak játszol? Ki vagy te és ki vagyok én? Kik voltunk és kik lettünk, az talán már csak a jövő muzsikája. 

Megakartalak érteni, de nem tudtalak. Volt amikor direkt csendben maradtam, de nem engedted, hogy megértselek. Föld és Ég. Valahol egymás nélkül nem léteznek, de nem érintkeznek. Nem akarlak megváltoztatni, elfogadom. Talán így kellett volna kezdenünk, de túlságosan önzőek voltunk. Harcoltunk, de mindig más oldalon. Ha nem tettük volna le a fegyvert egy örök vesztes háború lett volna. 

plk

Perepelica Claudia

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s