Az a bizonyos “NEM” szó

Egy jó ideje folyamatosan igennel válaszolok rengeteg dologra. Szeretek segíteni ahol tudok és annyira feltölt az az extra mosoly amit szüleimen vagy a barátaimon vélek felfedezni, ha jót tudok nekik adni. Régebben nem is gondoltam, hogy egy kis apró odafigyelés, mennyit is javíthat az ember kedvén. Egy meglepetéssel elkészült sajttorta vasárnapra vagy egy szál virág a nagymamának, de akár egy mosoly is maga lehet az ajándék.

Az életem tényleg attól virágzott fel, hogy végre képes vagyok adni. Szeretetet, kedvességet és ha segítség vagy támogatás kell akkor szeretek ott lenni a szeretteim vagy akár az olvasóim mellett. Úgy érzem egy hatalmas változáson mentem keresztül, de aztán nem is olyan rég megéreztem azt is, hogy táplálkoznom kell. Ahhoz, hogy adni tudjak és embereknek segíteni, úgy nekem is energiára van szükségem.

Egy kissé elvonatkoztatva tőlem, rengeteg kedves melegszívű emberrel találkozom nap mint nap, akik teljes szívvel csinálnak mindent. Olyanok ők, mint a duracell nyuszik, semmi nem állíthatja meg őket: gyerekeket nevelnek, dolgoznak, éjjel-nappal pörögnek és még meleg vacsorával várják haza a férjüket, mindezt mosollyal az arcukon. Az ilyen típusú emberek, azok akikre mindig, önzetlenül számíthatunk, tőlük nem fogunk olyanokat hallani, hogy: “de én mennyit segítettem neked” vagy “persze én mindig ott voltam neked”. Ők tényleg mindent önzetlenül csinálnak, de felfedeztem egy kisebb “problémát”. 

A probléma gyökere, hogy sokszor elfelejtkeznek magukról, elfelejtik, hogy nekik is kijárna a kényeztetés és a pihenés. Így vasárnap este ha lehuppanak végre a fotelre egy finom tea társaságában és végre hihetetlen jól esik nekik egy kis “önidő” akkor hirtelen csörög a telefon, hogy a gyerekért kell rohanni vagy a legjobb barátnőnek ép segíteni kell a költözésben… és nem is kérdés, hogy nem mond nemet! Belebúj a sportcipőbe és már rohan is. Állandó rohanás, de megéri. De már hogy a viharba ne érné meg?! Olyan jó érzés adni és segíteni egymásnak és ott lenni egymásért. Azokért az őszinte mosolyokért, hálás pillantásokért. 

Nagyon szeretek ilyen emberek közelében lenni, akik támogatóan és szeretett teljesen képesek egymáshoz viszonyulni, személy szerint én is egy olyan embernek vallom magam, aki nagyon szeret adni és szeret a másiknak jót okozni. Régebben sokkal önzőbb voltam és mindig is kapni szerettem a legjobban, ami mára már megfordult. Szeretem megosztani amim van és szeretek adni. De ahogy már említettem, néha megéreztem/megértem, hogy most szükségem van magamra. Szükségem van a gondolataimra, a belső békémre és ezt mind önmagamban kell helyretennem, máskülönben nem leszek képes adni. 

Így jutottam el addig a pontig, hogy néha kötelességem lelassítani, megállni és egy kicsit kikapcsolni a telefonomat, a laptopomat és emberek társasága nélkül barangolni az erdőben vagy egyszerűen csak festeni esetleg olvasni. Akár pár óra is képes feltölteni és újra energiával indulni. Sokszor elfelejtem és úgy gondolom nem vagyok ezzel egyedül, hogy attól, mert magunkra koncentrálunk azt hisszük, hogy önzőek vagyunk. Nem akarunk nemet mondani, hiszen akkor magunkat előtérbe helyezzük és nem arra fordítjuk az időnket, hogy másnak segítsünk. De ha nem foglalkozunk magunkkal kellően, akkor előbb vagy utóbb nem lesz energiánk mással se. Így érdemes gondozni a lelkünket, magunkat, hogy képesek legyünk megszépíteni magunk körül a környezetünket is. 

IMG_0654 (1)

Perepelica Claudia

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s